A nyolcvanas évek közepén - az azóta elhunyt - kiváló újságíró, író, Hallama Erzsébet valóságos kis ipar- és mesterségbeli történetet kerekített ki egész olda­las írásában, melyben az éppen időszerű nagytatarozások szedik áldozataikat, az egykor mesterien megépített kályhákat, mígnem a kalapáccsal és csákánnyal gyorsan és hatékonyan dolgozó, a kis remekeket pillanatok alatt törmelékké aprító munkásoknak megálljt parancsolván, az idős tulajdonos megakadályoz­za a 'kivégzést', és gondosan, újraépíthetően szed szét egy kék színűt, ami az­tán az írás végén - hetek elteltével - egy lelkiismeretes mester munkájának eredményeként felépül régi darabjaiból, és újra ontja a meleget. Ez a Kályha­szimfónia című írás lényege, a történet során emlékező mesterben pedig nem nehéz felismerni a pécsi kályhások egyik ismert képviselőjét, a Wiganok egyi­két, aki ugyan már nem épít új kályhákat, "ahhoz beruházás kellene. Nagy vállalkozás az, és kockázatos" - mondja, jóllehet - új alkotása rá a bizonyíték­még mindig mindent tud a mesterségről, nem véletlenül tagja a szakmai vizs­gabizottságnak is, ám szomorúan konstatálja a tényt: "huszonöt éve vagyok ott a vizsgabizottságban, azalatt ketten szabadultak fel. Utána mind a kettő el­ment sofőrnek" . És ha ez a mesterség - az azóta bekövetkezett változásoknak, a polgári életforma újjáéledésének köszönhetően - mégsem tűnt el teljesen, in­dokolt, hogy emlékezzünk azokra, akik Pécsett megalapítói és meghonosítói voltak e nagy szakértelmet és sokoldalúságot követelő szakmának. Ők - a le­származottaik révén - ma is Pécsett élő Wiganok. Az ő történetük nyomába eredünk a továbbiakban, kísérletet téve - számos rövid lélegzetű, emlékező jellegű írás után - a Wigan-család történetének teljesebb bemutatására.

A család első ismert tagja Wigan Márton (nevüket gyakran írták és írják hely­telenül V-vel) kádármester volt, Thüringiából származott, és a XVIII. század közepén Budán telepedett le. Az 1796-ban született fia, Wigan Mátyás is apja mesterségét folytatta, majd Budáról Pécsre költözött, és a pécsi püspökség pincemestere lett. Az ő gyermeke volt az 1816-ban Pécsett született és 1816. már­cius 1-jén a Belvárosi templomban megkeresztelt Wigan (1) József, a több gene­ráción át működő családi vállalkozás "alapító atyja", aki 1832-ben Pécsett, az AIsóbalokány utcában hozta létre kálvhás cégét, ami később a Rákóczi u. 34.

A kályhás-dinasztia utolsó aktív tagjának, Wigan Károlynak a szóbeli közlése3 szerint (aki a fotón, melynek hátterében két híres Wigan-kandalló látható, ép­pen családi "titkait" osztja meg e tanulmány szerzőjével) az alapítónak, Wigan (1) Józsefnek az egykori Landler (ma Klimó) utcában, a Barbakán lábánál is volt egy műhelye, amelynek szomorú és az egész család jövőjére kiható tragi­kus történetére még visszatérünk. Wigan (1) József (1816-1867) eredetileg korongos fazekas volt, ő a kályhacsempéket is korongon készítette, és mint a henger alakú kályhák (a mellékelt fotón egy ilyen látható) mestere vált ismert­té. Ezen kályhák elemei a Búza téri műhelyben készültek, egy kályha általában három elemből állt, amelynek magassága kb. egy stukk volt, azaz 70-80 cm. Ezek a kályhák nem a szobában szabadon állók, hanem falnak építettek, azaz ún. kaminfűtésűek voltak, tehát egy másik helyiségből, például az előszobából történhetett a fűtésük. Ép állapotban fennmaradt darabja Wigan Károly (Pécs, Majorossy Imre u. 2. sz. alatti) lakásában ma is látható. Wigan Mátyás Klimó utcai háza egy - ismeretlen eredetű - tűzvész alkalmából leégett, így született meg az a sajátos végrendelet, amely kimondta, hogy a jövőben egyetlen Wigan­ivadék se folytassa a kádármesterséget, amely bajt és szerencsétlenséget hoz a családra. Az utódok sem ismerték, és a ma élő Wiganok sem ismerik a tragikus történet részleteit, legfeljebb csak annyit tudtak és tudnak róla, hogy a jól jöve­delmező kádárműhely a tűz martaléka lett, s így született meg Wigan (1) József atyjának - az utódok által hűségesen követett - végrendelete a tűzveszélyes mesterség folytatásának tilalmáról. Így jött létre, és öröklődött apáról fiúra sok­-sok évtizeden, több generáción át a tűz megzabolázásának és felhasználásának mestersége és tudománya: a kályhásság.

A kályhásmesterséget jelző, a Wigan (I) József által saját kezűleg elhelyezett cégtábla így került fel a Rákóczi úti Pintér-féle fürdő melletti ház homlokzatá­ra, és vált mintegy százharminc-száznegyven esztendőn, öt generáción át a Wigan család elismerést és megbecsülést kiváltó jelképévé. Az alapító a mester­ség fogásait - a kor követelményeinek és szokásainak megfelelően - a segédle­vél megszerzését követő vándorútján ismerte meg és sajátította el. Néhány évig járta a világot, és vándorkönyvének bejegyzése szerint - például 1835-ben Csákvárott - "ezen betsületes ifjú fazekas mester legény (nálunk) munkában volt három hétig, az idő alatt magát tisztességesen viselte".4 A hajdani csákvári mesterhez hasonlót írhattak róla másutt is, későbbi - még több mint harminc éven át, 1867-ig folytatott mesterségének - megbecsültsége alapján ezt joggal feltételezhetjük róla.

A Wirsz János által készített (és általunk is felhasznált) családfas -leírásból tudjuk, hogy Wigan (I) József 1848 februárjában nősült, felesége Wágner Mária 1828-ban Püspökladányban született, ott is keresztelték meg, és házas­ságukból hét gyermek született: négy leány és három fiú. Utóbbiak közül az 1850-ben született Wigan (II) József (1850-1898) és az 1856-ban világra jött Wigan Ferenc (1856-1921) lettek a mesterség folytatói, az 1862-es szü­letésű Károly viszont a kesztyűkészítést választotta hivatásul. A Sörház utca 7-9. sz. ház volt az ő tulajdona. Józseffel és Ferenccel a kályhás dinasztia 2. generációja lépett a színre, amely még a Zsolnayakkal is kapcsolatba került, hiszen Józsefet Zsolnay János és Zsolnay Mária tartották a keresztvíz fölé 1850 októberében a pécsi Belvárosi templomban. A fazekas- és kályhásmes­terré vált József szüleitől a Rákóczi u. 34. szám alatti épület egy részét kapta meg, amelynek északi oldalán a műhely helyezkedett el, a Majláth utca felőli oldalán pedig a József által épített lakás. A család hagyatékában fennmaradt József kétnyelvű (magyar és német) munkakönyve (Arbeitsbuch), amelyből megtudhatjuk, hogy az ifjú középtermetű, tojásdad ábrázatú, barna hajú, "ren­des" szemmel, orral és szájjal rendelkező volt, és akinek különös ismertetője­gyeként tüntették fel, hogy a bal szeme hibás. Vándorlásairól az ő munka­könyve is kedvező bejegyzéseket őrzött meg. Például egy 1867-es bejegyzés szerint "ezen betsületes ifjú neve szerint Vigan (itt V-vel) József, itt nálunk ... (kiolvashatatlan név) fazekas mesternél két hétig munkában volt, az idő alatt magát jozan és jámborul viselte bizonyít juk. Nagykanizsán, Januar 27. 867. Aláírás: Pangyel (valószínűsíthető olvasat) György czéhmester, Magyar György czéhjegyző"6 Egy későbbi, 1870. február 8-án kelt bejegyzés szerint "tulajdo­nosa ezen vándorkönyvnek Wigan Josef fazekas segéd itt nálunk augusztus ho 14-ika 1869-nek Évtől egész mai alolirt napik (helyesen: napig) munká­ban volt, mely üdő (helyesen: idő) alatt magát betsületesen és szorgalmato­san viselte bizonyit juk" - hitelesítették a több mint fél éven át nyújtott jó teljesítményt Győrben, Dachauer Ferencz Czéh Mester és Molnár Joseff céh jegyző. (II) József 1898-ban bekövetkezett haláláig folytatta a mesterséget, olyan sikerrel, hogy annak termékei nem hiányozhattak az 1888-as első pécsi országos ipari kiállításról sem: a Zsolnay-gyár kerámiái, a Ruepprecht-gyár harangja, Hoffmann Károly bútorai, Csukás Zoltán bádogos munkái vagy a Littke-pezsgők mellett ott voltak a Wigan-cég kandallói is.

(II) József örökségét a feleségétől (Thúróczi Erzsébettől, a mohácsi Kereszt­malom tulajdonosának lányától) 1874-ben született fia, akit szintén a József névre kereszteltek, folytatta, mégpedig az édesapa és a család hagyományai­hoz méltóan. Ám néhány adalék erejéig még Ferencnél maradhatunk, akit szin­tén kályhásmesterként ismertek Pécsett, egészen 1921-ben bekövetkezett halá­láig. Az Irányi Dániel tér (ma ismét Búza tér) 3-5. számú családi ház volt a tulajdona. Életét tragikusan fejezte be, a pécsi vasútállomáson lett - ismeretlen okból - öngyilkos: a vonat kerekei alá ugrott, amely a felismerhetetlenségig összeroncsolta a testét. A nála lévő aranyóra alapján tudták csak azonosítani a holttestet. Gyermeke nem volt, az ő ágán tehát nem élhetett tovább a kályhás­dinasztia, azt (II) József 1874-ben született gyermeke (a szintén József névre keresztelt Wigan) folytatta, egészen 1948-ban bekövetkezett haláláig. Ő képvi­selte a család kályhásmesterséget folytató harmadik generációját.

Wigan (III) József (1874-1948) szakmai ismereteit édesapjától illetve nagy­bátyjától, Wigan Ferenctől szerezte. Már iparostanulóként kitűnt tehetségével, amit egy 1887-ből fennmaradt oklevele is tanúsít. Eszerint "a pécsi ipariskolák és a pécsi ipartestület által 1887. július 3-án rendezett iparos tanulók munkaki­állításán Vigan (helyesen: Wigan) József fazekasmester, Vigan (helyesen: Wigan) József nevű tanulója a bírálóbizottság dicsérete alapján egy kályha versenyda­rabjáért jelen Dicsérő Oklevéllel tüntetvén ki őt, mint jó igyekezetű és szép reményekre jogosító iparos ifjút készséggel ajánljuk az illetékes mesterek fi­gyelmébe".7 Kiváló képességei ellenére önállósítania magát csak évtizedek múlva tudta, az 1904-ben az Irányi Dániel tér 3-5. szám alatt megnyitott műhelyévei, amely korábban Wigan Ferenc tulajdona volt, s amelybe kerültek József apja Rákóczi utcai műhelyének szerszámai' és egyéb holmijai. Önállóvá válásáig Jó­zsef édesapjának második feleségénél, Mayer Hedvignél dolgozott. József üzle­te a Rákóczi úton (az ún. Hamerli-házban), lakása pedig az ún. Dörfly-házban (Felsőmalom u. 9., ma Várostörténeti Múzeum) volt. Majd 1901 októberében, Almássy Schönhoff Máriával kötött házassága után néhány évvel a Basamalom utca 3-6. számú házba költözött. Később, 1926-27-ben megvásárolta a Márton u. 10. szám alatti épületet, amit fiainak közreműködésével átépített, és ezzel létrehozta azt a legendás kis műhelyét, amely a hetvenes években végrehajtott városrendezési terveknek esett áldozatául 1979-ben.

Az 1874-ben született Wigan (Ill) József a kilencvenes évek elején - Wigan Károly emlékezete szerint - két évet töltött a Zsolnay-gyárban is, ahol megszer­zett ismereteit és személyes kapcsolatait a későbbiekben családi vállalkozásá­ban is jól hasznosította. Zsolnay Vilmosnak a nyolcvanas években létrehozott kályhagyárában a legmagasabb igényeket is kielégítő, kiváló minőségű, művé­szi kivitelű kályhák készültek8. A kályhások népes csapatáról fennmaradt fotón Wigan (Ill) Józsefet is láthatjuk, mint azon kollektíva egyik tagját, amely - a gyár nyomtatásban is megjelent és hosszú évtizedeken át a Wiganok által is használt katalógusa szerint - ekkor 248 (l) kályhatípus előállítására volt alkalmas, és amelynek több mint háromne­gyede a századvég polgárházainak megbecsült, nem csupán meleget, ha­nem esztétikai élményt is nyújtó ele­mévé, fontos berendezési tárgyává vált. A Wigan családnak természetesen nem kis feladatot jelentett a monarchia ezen gyáróriásával, majd később a szériater­melést folytató gyáriparral a verseny felvétele, ám ez egészen a XX. század hatvanas-hetvenes éveiig sikerrel való­sult meg.

Wigan (Ill) József első műhelye te­hát a Márton u. 10. számú házban volt, ahol egyébként nem csak formáztak, hanem égettek is, és ahol a negyedik generáció alkotott hosszú évtizedeken át, a második műhelye, amelyet az egykori agyagipari árugyár tulajdonosának, Weisz zálogosnak a fiától, Polgár László mérnöktől vásárolt meg 1929-ben, Gyárvároson, a Táltos u. 12-ben. Itt Wigan (III) József fiaival 1936-37-ig fazekasárut és kályhacsempét gyártott. Wigan (Ill) József a gazdag díszítésű, nem henger alakú, hanem szeg­letes formájú, cirádás, ún. pallaster kályhák - nevezték őket empire kályhák­nak is - mestere volt, szakítva a korábbi hagyománnyal, a henger alakú kály­hák egyeduralmával. De szakítást jelentett ez az ún. kasznis, svéd kályhákkal is, amelyeket mindenekelőtt a második generációt képviselő Wigan (II) József készített Rákóczi úti műhelyében. És végezetül szakítást jelentett ez a - svéd kályhákhoz hasonlóan - rövid ideig divatban lévő strasszburgerekkel is, ame­lyek Németországból kerültek be hozzánk, és nem formázott, hanem sima ele­mekből készültek, továbbá nem mázolták, hanem világos, vaj színű alapra kék­kel megspriccelték őket.9

A harmadik generációt képviselő Wigan (Ill) József tehát már a formázott, majd a szecessziós kályhák gyártója és építője volt. E divatváltáshoz történő alkalmazkodásban kamatoztathatta a Zsolnay-gyárban szerzett tapasztalatait és kapcsolatait is. A formakészítés bonyolult művelete aligha lett volna elvé­gezhető ugyanis a Zsolnay-gyár szobrászmestere, Nagy Mihály nélkül, aki gyá­ri munkaideje leteltével a Wigan-cégnek készítette a formákat, amelyek kiváló alapanyagát, egy speciálisan finom szerkezetű agyagot, Rimaszombatról ho­zattak, báró Baratta Emil agyagbányájából. A zsíros, szappan-hatású agyag va­gonokban érkezett Pécsre. Ezt a kaolintartalmú agyagtömböt felvágták, majd egy mázsa agyaghoz fél mázsa samottlisztet és fél mázsa homokot kevertek(gépi úton, amit lábbal taposva tovább tökéletesítettek) . Ezt az anyagot né­hány napig hagyták érlelődni, és csak ezt követően használták fel a formák kitöltéséhez. A formázásban - Wigan Károly visszaemlékezése szerint - szin­tén a Zsolnay-gyár munkásai (így egy Inczédy nevezetű, továbbá Benczen­leiter István és Bojet László) vettek részt az Irányi Dániel tér 3-5. sz. alatt lévő műhelyben. Ők munkaidejük után vállalták itt mindezt, mindenekelőtt akkor, ha a Wigan cég megrendelései ezt szükségessé tették. (Wigan Károly közlése szerint például akkor, amikor a Tompa Mihály utca környékének be­építésekor a mozdonyvezetők, a vas­úti kalauzok házaikba sorra Wigan­kandallókat építtettek be.)

A Márton u. 10. sz. ház homlokza­tán kerültek elhelyezésre azok a szí­nes, kisméretű (mintegy 70-75 cm ma­gasságú) kis cserépkályhamakettek, amelyek az alapító mestermunkái vol­tak, amelyekre - a sajnos ismeretlen nevű mesterétől - elnyerte a mesteri címet, és amelyek emblematikus jelle­gükkel, amolyan családi "címerként" funkcionáltak több mint egy évszázadon áto Ezek a különböző fajtájú, típusú kályhákat ábrázoló makettek szerencsésen fennmaradtak, három közülük Wigan Károly tulajdonában, épségben fellelhető ma is. Ebben a műhelyben csempét is égettek, az ősi szerszámok, az ipartörténeti értéket jelentő kemence - melyben 1948-ban folytattak utoljára égetést - elvesztek az utókor számára, amikor a házat 1979-ben városrendezési indokok alapján lebontották, nem biztosítva időt a családnak arra, hogy legfontosabbnak ítélt értékeit megmentse. Itt apa és fiai 1948-ig együtt dolgoztak, és - Wigan Károly szóbeli közlése szerint ­mindenekelőtt az olasz stílusú, színes, formázott, teljesen sima csempézetű, modern, ún. diaboló kályhákat készítették főként pécsi megrendelőik számára. Emlékezete szerint az egykori Kilián György (ma Vargha Damján) utca 3. szá­mú, ún. egyetemi tanári bérházban építettek fel ilyeneket, de már korábban is, az 1920-as években készültek ilyen típusú kályhák, és kerültek felállításra má­sutt is a városban (például 18 db a Rét utcai Szakmunkásképző Intézet alatti bérházban). Ezek mintegy 2,25 m magasságú, 60-70 cm szélességű, tehát karcsú, magas kályhák voltak. Mindenekelőtt ezt a diaboló típusú kályhát készítet­te a negyedik generáció, melynek alkotásai bizonyára még szép számban meg­találhatók jelenleg is pécsi házakban, lakásokban.

A három fiú (József, Ferenc és Károly, akik egyébként a családban öt generáci­ón át használt keresztnevek viselői voltak maguk is), kik közül már csak az 1913­ban született Károly él, visszaemlékezése szerint ebben a műhelyben a fazekas­korong és a maguk építette kemence egyaránt a fő helyen álltak, azaz szinte azonos súlyú szerepet játszottak a családi vállalkozásban. Utóbbit tűzálló fehér agyagból készítették, míg vörösföldből gyúrt masszából a nyers kályhacsempé­ket, virágcserepeket, amelyeket 800 fokon égettek ki. A mázzal bevont samottos agyagcsempékre pedig 1000-1100 fokon égették rá a mázt. Simán és egyenlete­sen, fényesen és melegen oszlott el a szín a csempéken, a felületek pedig többnyi­re hibamentesek voltak. Ez szigorú követelmény volt. A munkafolyamat (formá­zás, berakás, égetés, mázkeverés, mázolás, újabb berakás, égetés) nagy figyel­met, precizitást, pontosságot és komoly fizikai erőkifejtést igényelt. Különösen fontos volt a második berakás alkalmával az alagút-kemence abszolút tömör be­rakása, hogy "ne fusson el a tűz", azaz, hogy tökéletes legyen az égetés. Az évtizedek során a változó gazdasági helyzet, a gyorsan változó piaci vi­szonyok gyors reagálást, hatékony alkalmazkodást, ha kellett, akkor még ter­mékváltást is követeltek. Amikor "a kályha bedöglött" (Wigan Károly megfo­galmazása), akkor ráálltak a virágcserépgyártásra. Ezt sablonnal készítették, villanymotor-meghajtású géppel. Wigan Károly visszaemlékezése szerint na­ponta mintegy 1100-1200 db virágcserepet is elkészítettek. Az 1930-as évektől a világháború utáni időkig folytatták ezt a tevékenységet. Ezekben az években a város virágkertészeinek szinte kizárólagos ellátói voltak, így a Tolnai-kerté­szetnek, Czetli István és Schmelzer István kertészeknek ők voltak a folyamatos ellátói. Spediter-kocsijukat is az egész város ismerte: rajta tábla lógott: "Wigan József kályhásmester, Márton u. 10. Alapítva: 1832." Laci nevű lovuk is neveze­tes volt, még újságcikk is megemlékezett róla 1967-ben a Dunántúli Naplóban A legöregebb pécsi ló címmel: "Agyaggal, cserepekkel megrakott kocsi, s rajta három meglett férfi" - olvasható a Dunántúli Napló idézett számában. ,,A me­redek pécsi utcán aprókat lépve, de tempósan húzza terhét egy barna lovacska, a Laci. Amerre elmegy, gyerekek raja követi. Laci megszokta már őket. Har­minchárom év alatt még az ember is sok mindent megszokhat, nem az állat! A hűséges ló minden reggel készenlétben várja gazdáit, a Wigan kályhás-fivére­ket", akik az állatorvos tanácsára sem voltak hajlandók a vágóhídra vinni a súlyos an beteg állatot, amely megadással tűrve a kezelést, felépült, és újra húz­za a kocsit a város utcáin - emlékezik a korabeli újságíró. A kályhagyártás és -építés tehát többször is - így például az 1929-1933-as gazdasági világválság idején - nagy nehézségekkel küzdött. Ekkor részben az árak csökkentésével, részben más termékek, például a virágcserép előállításá­nak növelésével alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez.

Bérmunkát is vállaltak, például a Zsolnay-gyár által gyártott kályhák átraká­sát vagy tisztítását. .1955-től pedig, amikor a Porcelángyár (akkor így hívták a Zsolnayt) vajszínű és barna típuscsempéket kezdett gyártani, szintén bérmun­kában vállalták ezek felállítását. Különösen nagy kihívást jelentett a Wigan cég számára a gyáripari csempe előállítás, hiszen a présgépek valósággal ontották a kályhacsempéket. Közben voltak azért esélyjavító tényezők is. Például a hú­szas-harmincas évek fordulója időszakában, amikor is a Dunagőzhajózási Tár­saság a fafűtéses kályhákat térítésmentesen építette át tojásszén-tüzelésű felül­töltősre, és a Wiganok ebből a feladatból nagy részt vállaltak magukra. Nagy változást jelentett a családi vállalkozás életében a gáz témyerése is, a gázfűtés meghonosodása Pécsett az 1960-as évek elején. Erre úgy reagáltak, hogy 1962­ben - lengyel cserépkályha felhasználásával és az ún. Héra égő beépítésével ­elkezdték a gázkandallók építését.

Az egykoron virágzó családi vállalkozás végül is fokozatosan alulmaradt a gyárakkal, a szériakályhákkal, a szériaedényekkel, az állami vállalatokkal foly­tatott egyenlőtlen küzdelemben. Pécsett például a Pécsi Ingatlankezelő Válla­lat által létrehozott kályhásrészleg az állami bérlakásokban térítésmentesen végezte el a különböző kályhás munkákat, ami a Wiganok piacvesztésével járt. Bár hosszú időn át bizonyos intézmények - így a Határőrség, a Dohánygyár, az egyetem - javítási, felújítási, kályhaátrakási munkáit - a gáz bevezetéséig ­ezen intézményekben, ők végezték.

Végezetül ne feledjük, hogy a meg­változott viszonyok sem kedveztek ne­kik, a kisiparosságot, a kiskereskedel­met, általában a magánvállalkozást rendszeridegennek tekintő viszonyok is jelentős mértékben akadályozták ér­vényesülésüket, helytállásukat a szak­mai versenyben. Így tulajdonképpen Wigan József 1981-ben bekövetkezett halálával vége szakadt az aktív kály­hakészítő munkának a család történe­tében, annak ellenére, hogy a Wigan fivérek átrakást és javítást egészen ha­lálukig vállaltak, és Wigan Károly ­88. életéve ellenére - vállal ma is.
Végezetül felmerülhet a kérdés: ho­gyan maradhatott fenn egy ilyen ki­csiny, családi vállalkozás mintegy 140­150 esztendőn át? Mi ennek a lehetsé­ges magyarázata? Mi a Wiganok "tit­ka"? Mindenekelőtt azon értékek, me­lyek számos pécsi vállalkozót is kiemel­tek a sokaságból, és szakmája kiváló­ságai közé segítették a XIX. században. Ezek: a kezdeményező- és alkalmaz­kodóképesség, a szakmai tudás, a mes­terség szeretete, a családi jellegű vál­lalkozásból fakadó összetartó erő, a családi tradíció mintaadó ereje, a hit abban, hogy mindezek birtokában ilyen nagyságrendű egyéni/családi jellegű érvényesülési stratégiák is felépíthetők, és eredményesen működtethetők. Ennek volt része a megbízhatóság és a minő­ség eredményeként az ismertség és a települési környezet megbecsülése is. Sőt az is, hogy mindezek következményeként a két világháború között a Wigan­név nem csak idehaza csengett jól, hanem a határokon túl is. Egy időben Jugo­szláviából is kaptak megrendelést, sőt még a tengeren túlra is eljutott a hírük. Amerikából, hogy pontosan honnan, azt Wigan Károly sem tudta megnevezni, a két világháború között szokatlan megrendelés érkezet számukra: egy magyar étterem több száz darabból álló étkészletének kézi munkával történő elkészíté­sét kérte tőlük az ismeretlen vendéglátó-ipari vállalkozó. A tányérok, a "korsók - a megrendelő igényeinek megfelelően - kézi, illetve máz alatti festésűek vol­tak. A különleges megrendelésnek - miután a máz alatti festés technikáját még a Zsolnay-gyárból jól ismerték - maradéktalanul és kiváló minőségben eleget tudtak tenni. És persze azt is tudták, hogy munkájuk - legyen az bármilyen nívós is - folyamatos nyilvánosságot kíván, meg kell teremteni annak reklámját is, melyhez a kis spediter-kocsin lógó tábla kevés lehet. Ezért aztán a két világ­háború közötti években a Pécsi Nemzeti Színház vas függönyének színes hirde­tései, festett reklámtáblái között ott volt a Gáspár János címfestő által készített, Wiganokat népszerűsítő felirat is. A mesterség kiválóságai és a kultúra barátai így "találkozhattak" napról napra a mecsekaljai városban.

A Wiganok története akár magyarországi "típus-történetnek" is tekinthető, olyannak, melyhez hasonlót szép számmal produkált történelmi viszontagsá­gokkal, rendszerváltozásokkal, világégésekkel teli elmúlt egy-másfél évszáza­dos történelmünk. És bár családi vállalkozásuk az új évezredet már nem érhet­te meg, a több mint másfél évszázados működésük alatt értékes termelési kul­túrát honosítottak és teremtettek meg Pécsett, bizonyították, hogy családi vál­lalkozás is lehet életképes akár több mint egy évszázadon át is, ha a nemzedék­ről nemzedékre hagyományozódó szakmai tudás, a családi tradíciók összetartó ereje, az innovativitás, az elengedhetetlen alkalmazkodóképesség és természe­tesen a magas szintű szakismeret vezeti. A Wigan-dinasztia a XIX. század első harmadától a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiig szakmatörténetet írt Pé­csett, integráns részévé vált a város ipartörténetének. Nevük ott található Pécs és az ország ipartörténetének lapjain.